VE-Dublin 03

Hétvége

Mint minden kemény munkával töltött hét után eljön a hétvége, ez végre nekünk is megadatott. Csoportunk több mint fele magyar, így bármilyen programra össze tudunk hozni egy kis csapatot. Így a hétvégére remek kirándulásokat terveztünk. Szerencsére az iskolának is volt ötlete, szombatra Tara Hillhez és Trim várához hirdettek kirándulást.

Idegenvezetőnek Ben, az iskola fiatal nyelvtanára jelentkezett. Ahogy reggel megjelent, sejthettük, hogy az előző esti tanári megbeszélés igen hosszúra nyúlt, és nagyon fárasztó lehetett.

A Tara Hill egy viszonylag hosszú és alacsony mészkő kiemelkedés, királyi székhely, mely számos ősi építménymaradványt tartalmaz. Mesterségesen létrehozott árkokon keresztül lehet eljutni ahhoz a kőhöz, amelynek érintése eldöntötte, hogy ki lesz az írek királya. Ha a megfelelő ember érintette a követ, akkor az sikított. Természetesen itt történt a király beiktatása is. Számos érdekes törénet és természetesen történelmi események sora fűződik a helyhez. Kísérőnk, Ben hihetetlen színészi tehetséggel megáldott ifjú ír, egy igazi „stand up comedy” keretében mesélte el nekünk a hely történetét.

Mi csak a földről szemléltük ezeket a mesterséges árkokat, de ha rákeresünk a neten, akkor légi felvételekből látható, hogy ezek az árkok nem véletlenszerűen készültek, hanem a kirajzolódó alakzatnak jelentése van, amihez persze nem árt tanulmányozni az ír mitológát. Éppen ezen a helyen olaszok forgattak valaki szuper celebbel. A csoport egy része olasz középiskolásokból állt, és igen nehéz volt őket elcsalogatni a helyszínről

.

Második megállónk Trim vára volt. Ben itt is hozta magát, dőltünk a nevetéstől, ahogy előadta a vár történetét. Kicsit szárazabb verzióban elmondom, ami „lejött”belőle. Trim vára a legnagyobb anglo-normann erődítmény Írországban. Ben (és sok ír) szerint ennek nem itt kellene állnia J. Startégiai fontosságú hely, de védelem mellett adminisztrációs szerepet is betöltött. Igen nehéz lehetett az élet a várban, hideg és huzatos hely volt, a kicsi ablakok miatt kevés fény jutott be. Kút nem volt, az esővizet gyűjtötték össze, azt itták. Mosásra nem pazarolták ezt a kincset, a ruhákból füstöléssel kergették el az élősködőket (tetveket és bolhákat). Hát nem valószínű, hogy a francia parfümökkel vetekedett az illatuk.

Gondolom, sokan láttátok a Rettenthetetlen (Bravehart) című filmet Mel Gibsonnal. Ennek több jelenetét is itt forgatták.

Vasárnap a Moher sziklákhoz kirándultunk. Sofőrünk Patrik volt. Mondta, Szt. Patrikról könnyen megjegyezhetjük, bár ő inkább Patrik, mint szent.

Egy nálunk szokatlan dologgal találkoztunk itt. Az utazási irodák nem alkalmaznak külön sofőrt és idegenvezetőt, hanem 2in1, a sofőr az idegenvezető is. Azt hittük, hogy ehhez valami külön vizsga kell, de nem. A mi Patrikunk korábban kocsmában dolgozott, állítólag ott hallotta, tanulta a történeteket, meg egy kicsit utána olvasott. Ehhez képest azt hiszem, kifejezetten sokat tudott mesélni érdekességeket, konkrét adatokat. Általában véve tájékozott volt. Viszont nem szereti a komplikált dolgokat. A csoportnak a buszon kellett választania, hogy a sziklákon egy gyalogtúrán vesz részt, vagy egy hajókirándulás keretében az óceánról nézi meg a csodálatos természeti képződményt. Patrikunk már félúton mondta, hogy kegyetlen szél fúj, szakad az eső, szóval egyáltalán nem célszerű gyalogolni, nem beszélve arról, hogy azt sem tudja, hogy milyen kisbusz viszi a gyaloglókat a megfelelő helyre, azt meg végkép el sem tudja képzelni, hogy jutnak vissza…  Hát kellőképpen sikerült minket elbizonytalanítani, így zömében inkább a hajóutat választottuk, . de nem volt szerencséje, mert egy lány ragaszkodott a gyalogláshoz. Odaérve láttuk, hogy a szél fúj ugyan, de eső nincs… Mindegy, már nem módosítottunk, amit nagyon jól tettünk. A hajó nyitott fedélzetén utaztunk, azaz az átcsapó hullámok kegyesen elárasztottak minket alul-felül vízzel.

Ez nem volt gond, mert a nagy szélben igen gyorsan megszáradtunk. Nagy élmény volt. A Moher sziklák a  második legnépszerűbb látnivaló Írországban. Hogy mi az első, azt némi gondolkodás után kitalálhatjuk – természetesen a Guinness Storehouse. A sziklák tényleg hatalmasak, 200 méter magasak is néhol. A tetején sétáló emberek aprónak tűnnek lentről. Van az öbölben egy hatalmas szikla-sziget. Rengeteg sirály és egyéb madár él itt. Néhányan versenyt repültek a hajónkkal. Összességében nagy élmény volt, és amint kikötöttünk, kiderült, hogy nem indítanak több hajót. Normális esetben a látótávolság 8-10 km, azonban elkezdett esni az eső, ez lecsökkent pár 100 méterre. Szerencsénk volt.

Hazafelé úton meglátogattuk Galway-t, ami Nyugat-Írország legnagyobb városa. Nagyon hangulatos a város középkori negyede rengeteg üzlettel, kávézóval, kocsmával – de nem szakadó esőben… Galway-t az ír népzene fő központjának tartják, szóval, aki hamisítatlan „ír élményre” vágyik az ide jöjjön, de előzőleg Szt. Péterrel zsírozza le az időjárást, mert vízszintesen csapó esőben kevéssé élvezhető.

Hazafelé egy másik utat választott a sofőr, sokáig kanyarogtunk a parton, keskeny kis autóúton. Olyan keskeny volt az út, hogy két busz alig fért el egymás mellett, centiméterről centiméterre araszolta. Csatolok egy videót is, amiben remélem, ez érzékelhető lesz.

Az eső végig szakadt, így magyarázatot kaptunk arra, mitől ilyen irigylésre méltóan szép zöld a táj. Valóban a zöld ötven árnyalatát lehetett volna filmezni… Na persze az időjárásukat azért nem irigyeltem meg.

Mára ennyi, folyt. köv.