Kedves Blogolvasók!

Ezennel átvesszük a stafétát Anditól, Dórától, Balázstól és Etelkától, hogy megkezdjük 2 hetes továbbképzésünket a Bell tanártovábbképző központjában a cambridge-i Homerton College gyönyörű kampuszán. Katával és Gáborral az otthoni tikkasztó hőségből hirtelen egy hideg, esős Londonba csöppentünk, de ez volt az egyetlen dolog, ami némi kellemetlenséget jelenthetett volna, ha nagyon a szívünkre vesszük. De arra nem volt időnk, mert annyi új élmény, információ öntötte el az agyunkat, hogy nem győztünk mindent feldolgozni.

Londonból Cambridge-be ugyanaz a magyar taxisofőr vitt minket, aki Andiékat fuvarozta Brightonba. Kicsi a világ. Kellemes beszélgetős utunk volt, bár többnyire a sofőrünk beszélt egész úton. Annyira jól csinálta, hogy észre sem vettük, amikor hirtelen már meg is érkeztünk.

Homerton College épületei gyönyörű, igazi angolparkban helyezkednek el. A szállásunk és a tantermek különböző épületekben vannak pár perces sétára egymástól.

    

Már vasárnap este tartottak nekünk egy ismerkedős összejövetelt, ahol bemutatkoztak az iskola tanárai. Nem kis meglepetésünkre Andy, a szakmai igazgató tört magyarsággal üdvözölt bennünket, majd már angolul folytatva elmondta, hogy az év nagy részében ő Erdélyben, egy Csíkszereda melletti kis településen él magyar feleségével. A faluban mindenki magyarul beszél, kivéve őt és a román rendőrt. Kicsi a világ.

Hétfőn kiadós reggelivel indítottunk az impozáns Great Hall nevű épületben, ami egy igazi mesebeli helyszín is lehetne. Svédasztalos reggeli mindennel mi szem szájnak ingere, hosszú asztalok, ahol jókat lehet beszélgetni azzal, aki éppen mellénk ül.

    

Reggeli után egyórás eligazító előadás következett, majd szétosztottak bennünket a csoportokba. Rajtunk kívül nincs más magyar, illetve mégis: Judit, aki felvidékről érkezett szlovákiai színekben, nagy örömmel csapódott hozzánk, mert velünk kényelmesebben érzi magát, mint a szlovák kollégáival. Kicsi a világ.

Kata csoportja a legkisebb, mindössze négyen vannak. Gáborék kilencen (Judit is ebben a csoportban van). Én kerültem a legnagyobb csoportba: 19-en vagyunk. Az oktatónk Linda, aki Angliában született és nőtt fel, de most Argentínában él és tanít ottani egyetemeken. A csoportomban vannak japánok, egy csapatnyi hangos spanyol, beszédes olasz, német, belga, cseh és szlovák kollégák. Ennyi nemzet besűrítve egy tanterembe! Kicsi a világ.

Az órák délután négyig tartottak, majd fel kellett iratkoznunk különböző workshop-okra (szakmai műhelymunkákra) és kulturális előadásokra. Felhívták a figyelmünket, hogy ezek kötelezően választható foglalkozások, vagyis a kurzusóráinkon felül heti 3 alkalommal részt kell vennünk ilyeneken is. Ezen kívül vannak még esti programok, így nem hagynak minket unatkozni.

A kiadós vacsora után, még bementünk a belvárosba szétnézni és úgy elfáradtunk, hogy be kellett ülnünk egy kocsmába. Ezután megtaláltuk az utat vissza a kampuszra és éppen úgy elaludtunk, mint otthon egy kiadós nap után. Kicsi a világ.

     

 

    

VE-Dublin 05

Pénteken szerencsésen befejeztük a tanfolyamot. Két olyan konkrét házi feladatunk volt, amit otthon kellett megcsinálni, bár az egyiket a suliban elkezdhettük.
Katie fő témája a Pojekt Based Learning – alias PBL (projekt alapú oktatás). Elég furmányos módon osztott minket csoportba. Felírt 14 témát, választani kellett kettőt, sorrendet is megjelölve, ami a legjobban érdekel minket. Utána mondta meg, hogy mire is kell ez. Ez adta a csoportba sorolás alapját. Négy csoport alakult, a választott témák alapján. Egy projektet kellett tervezni, vázlatot, időbeosztást, értékelési pontokat, módokat kellett leírni, majd előadni a többieknek.

A másik házi feladat Liam óráján volt, azt kellett csoportonként negyedórában előadni, mi az, amit a tanfolyamról hazaviszünk, mit és hogyan fogunk tudni hasznosítani. A kurzus címe rövidítve: 21st Century Skills. Mondtam, hogy én csak egy kockafejű matematikus vagyok, az angol nyelvű előadás tartása nem tartozik a „skill”-jeim közé. Én magam lepődtem meg a legjobban, hogy egészen jól és sokat sikerült beszélnem.

Utolsó felvonásként mindenki megkapta a „bizonyítványt”, vagy oklevelet, hogy elvégezte a tanfolyamot. Igen vidámra sikerült az átadás, Katie itt is hozta önmagát. Azon kívül, hogy mindenkit megtapsoltunk, a procedúrához tartozott a „Katie-féle hamísíthatatlan visítás”. A végén készült egy csoportkép is.

Mielőtt azonban megszabadulnátok tőlem, még néhány dolgot elmesélek Dublinról, a tapasztalataimról, meg néhány kirándulásról.

Bár itthon az előrejelzés végig esőt jelzett, ehhez képest egy nap volt, amikor szakadt az eső, akkor meg éppen buszban ültünk – meg Galwayben sétáltunk. Bár a délelőtti órákon eléggé elfáradtunk, délutánonként mindig szerveztek ők, vagy mi magunknak olyan programokat, amivel jobban megismerjük az íreket, a kultúrájukat. Dublin közelében három aranyos kis faluba mentünk ki vonattal.

Howth Dublintól észak-keletre egy kis félszigeten fekvő igazi tengerparti kisváros. A faluból elindulva egy domboldalra lehet felsétálni, ahonnan bámulatosan szép kilátás nyílik. Sok szépet láttam már életemben, de ez a TOP 10-ben van. A domboldal is különböző színű gyönyörű virágokkal van tele, a vízben különböző sziklaképződmények szabdalják fel a part menti rész.

A másik célpont Bray volt. Itt igazi vidámparki hangulat fogadott minket, végig a strand mentén hinták, forgók (valami borzadály magasak és félelmetesek), céllövöldék sorakoztak, hangosan ordító zenével. Szóval hamarosan el is indultunk itt is egy hosszú gyalogtúrára a part mentén magasodó sziklafal oldalában. Ez is gyönyörű volt. A tenger 14 fok körül lehetett, ennek ellenére simán fürödtek benne egészen kisgyerekek is. Én bokáig hódítottam meg a tengert.

A harmadik célpontunk Malahide Dublintól északra található. Itt egy jó hosszú séta keretében (mivel eltévedtünk) megnéztük a várat. Mint mindenhol, itt is nagyon segítőkész emberekkel találkoztunk. Volt, hogy kérdezni sem kellett, jöttek segíteni, de ha valakit kérdeztünk, a legtermészetesebb volt, hogy vagy segít, vagy akár el is jön egy darabig és megmutatja.

Na az egyik ilyen útról hazafelé a vonaton ért minket az egyetlen negatív élmény az írekkel kapcsolatban. Fellszállt valahol a tengerparti részen kb. 10 aranyifjú, 16 év körüliek lehettek. Olyan hangosak voltak, hogy az az ötödikesek tesióráját is felülmúlta. Igen bunkó módon a lábukat feltették az ülésre, egymásnak üvöltöttek, ketten fütyültek, mint a gőzmozdony sípja. Úgy tűnt, azt várták, mikor elégeli meg egy utas és szól hozzájuk – a folytatást csak elképzeltük. Hát nem a jövő értelmisége volt (remélem). Szerencsére hamar leszálltak.

Mindenképp meg kell említenem a sirályokat. Azon kívül, hogy gyönyörű, amikor röpködnek a víz felett, a part fölött, egy bizonyos tömegben már túl soknak tűnnek. A szendvicsre vigyázni kell, mert egy-egy élelmes sirály simán kikapja az ember kezéből. De nem is ez a legrosszabb, hanem a hangjuk. Dublin is tele van velük. Este elcsendesednek, de hajnalban nem kell ébresztőóra, mert ébresztenek a barátaink. Nincs olyan hang, amit egy sirály ne tudna kiadni. Az általam tapasztalt reggeli ébresztő variációk a következők voltak: kisgyerek sírás, felnőttek veszekedése, nyávogás, ugatás, de a legszörnyűbb az a hang volt, amit ahhoz hasonlított, amikor a tehervonat fékez és a rozsdás sínen csikorognak a kerekek. Miután erre felébredtem, kellett egy kis idő, mire realizáltam, hogy ja, csak a sirály. Mit mondjak, nagyon sirály volt!

Azt már említettem, hogy nagyon sok nem ír arcot láttunk az „Iskola-Szállás-Pub” – azaz ISzP-háromszögben. (Csak hogy matematika is legyen benne.) A térképet jobban megnézve ezt a részt Oriental Quartel-nek jelzik. Amelyik utcán legtöbbet közlekedtünk, a házak földszintén bolt vagy étterem volt, 70%-ban étterem. Volt kínai, koreai, vietnámi, a japán étteremben pakisztáni, iraki és afgán ételeket is felszolgáltak. Megszámoltam, egymás után szünet nélkül hat kínai étterem volt sorban, de egy kihagyás után ismét kínai. Egyet próbáltam ki ezek közül, de maradtam utána Anthony Hopkins bácsinál. Mindig valami nagyon finom levest készítettek.

Több helyen ettünk chowdert, ami egy igen tartalmas egytálétel, sok hallal. Más, mint a mi halászlénk, de nagyon megkedveltük, főleg a mellé adott nagyon finom fekete kenyérrel.

Dublinban a szemétszállítás nem igazán van megoldva, aminek következtében vasárnap estére igen gyalázatos állapotok alakulnak ki. A sirályok is hozzáteszik a maguk részét, simán kiszaggatják a szemetes zsákokat, viszi a szél, amerre tudja. Aztán éjjel elviszik, de ami szétszóródott, az bizony ott marad sokáig. Bizonyos illatok, vagy mondhatnám szagok is kerengenek a levegőben, néha igen erős bűz, de ez egy behatárolt területen igaz.
Meglepően sokak kukáznak, meglepően, hogy mennyi koldus van. És ami még meglepőbb, hogy ezek zöme 30 év körüli fiatal nő vagy férfi. Bolt mellett, hídon, főutcán ülnek a földön, tartják a poharat, sapkát. Közben nyomogatják a mobilt, és bizony az egyik olyan sportcipőben volt, amilyet én magamnak nem biztos, hogy megvennék (az ára miatt). Igen sok az ellentmondás.

Összességében nagyon örülök, hogy ezt a kurzust és főleg helyszínt választottam. Dublin élhető város, szerintük biztonságos is. Biztosan igazuk van, nappal minden rendben (a vonatos esetet leszámítva), éjszaka meg nem nagyon mászkáltunk, így nincs tapasztalatom.

Köszönöm Andinak, Dórinak, Jutkának és Krisztinek azt a sok-sok segítséget és türelmet, ahogyan segítettek az elmúlt hónapokban!

Üdv Fiatalság!

Ez a pillanat is elérkezett. Ha az égiek is rábólintanak, ma elindulunk haza és éjfél után landolunk is otthon exFerihegyen.
Az utolsó éjjelem nyugtalan alvással, illetve nem alvással telt. A többiek is hasonlókról számoltak be, mindenkiben a honvágy okozta izgalom és türelmetlenség dolgozott. Már nagyon otthon lennénk.
Tegnap este vacsora után a házigazdáimmal sokat beszélgettünk. Előkerült egy atlasz és egy tablet is amelyeken kölcsönösen megmutattuk egymásnak, hol nőttünk fel, melyek a szép helyeink ahova érdemes ellátogatni. Gyönyörű helyeken gyerekeskedtek és éltek, mielőtt Brightonba költöztek volna. Érdeklődtek Magyarország iránt, voltak is itt (Budapesten), de csak rövid ideig. Tetszettek a fürdőink és a Balaton.
Egész éjjel és délelőtt szakadt az eső (megsirat Minket Anglia), nekem viszont le kellett túráznom DAndiékhoz, mert a jobb csomagelosztáshoz egy-két dolgot csereberéltünk (én hoztam egy palacktartót, cserébe kaptam egy 4kg-os neszeszert).
A délelőtt időhúzásképp filmet néztünk, mert baromira ráértünk, hiszen a transzfer csak délután 4-re jön.  Dél környékén visszaértem az otthonomhoz, pakolás és búcsúzás.
Kegyes volt az időjárás, mert mikor a bőrönd+hátizsák kombóval elindultam vissza DAndiékhoz elállt az eső. Ebédeltünk egyet, aztán megcsináltuk az "after" fotót az exsulinknál.

Íme a Certificate-m

Az ebéddel nem jutottunk közös nevezőre, mert míg én a hamburgerezős helyünkre, addig sorstársaim a törzshelyünknek számító olasz étterembe szerettek volna ebédelni. Végülis külön ettünk, de nem bírták ki, hogy ne piszkálják meg nyugodt burgerezésemet egy "húú de jó a pasta-nk Aperollal".

Elbúcsúztunk a tengerpartunktól, majd pedig leheveredtünk a lounge-ban és rendkívül izgalmas várakozásba fogtunk. Most (realtime) filmnézés és blogírás a program.

Nagyot ugrok az időben, már a reptéren vagyunk. 20:25-kor indulna, mi közvetlen a géphez vezető folyosó előtt ülünk, de a repülő még nincs itt (20:22-kor) 😳😰
Kihasználom az időt és befejezem a blogom.
Elképesztő élmény volt ez a 2 hét, de ugyanakkor iszonyatosan fárasztó. Annyi információ, élmény, feladat jutott minden egyes napra, hogy az agyam nem tudott lekapcsolni este.
Hihetetlenül fáradtnak érzem magam, de ugyanakkor nagyon boldognak. Élveztem minden egyes pillanatát a 2 hétnek. Kezdve az első találkozásomat a host family-vel (lazák, vidámak, barátságosak, segítőkészek), Andy óráit (zseniális),  az iskolát (jól felszerelt és szép), a kirándulásokat és a szabadidős programjainkat.
Hatalmas köszönettel tartozom/tartozunk az Erasmus+ programnak, hogy itt tanulhattunk/élhettünk. Nagyon köszönöm Andinak és Dórinak, hogy biztonságot adtak és hogy jó hangulattal sikeresen átlökhettük egymást a mélypontokon.
Búcsúzom Brightontól, ettől az elképesztő hangulatú, nagyon barátságos és élhető várostól.

Remélem mindenkinek hasonló élményekben és érzésekben lesz része más városokban is, mint Nekünk!
Sziasztok 😊





Ui.:Ha ezen írásomban sok nyelvtani, fogalmazásbeni hibákat találtok, kérlek nézzétek el.

VE-Dublin 04

Ebben a bejegyzésben szeretnék néhány dolgot írni az iskoláról. Az iskola abban a városrészben van, ahol a 18. században széles utcákat alakítottak ki, egy-egy családnak épült egy több emeletes épület. A legfelső emeleten laktak a gyerekek a nevelőnővel, lentebb az idősebb gyerekek szintje következett, lejjebb a szülők hálószobája, és így haladva lefelé legalul a nappali szoba. Jellemzően a felsőbb emeletekre borzalmas szűk és imbolygó falépcsők vezetnek. Na, egy ilyen házban rendezték be a nyelviskolát. Az alagsori büfétől a mi tantermünkig, ami természetesen a legfelsőbb szinten található, éppen 95 lépcső vezet fel. Ezt naponta háromszor biztosan megjártam. De legalább szép a kilátás.

Mellékhelyiségekkel sincs túlságosan ellátva a suli, a fiúk legfelül vagy legalul találtak maguknak mellékhelységet, a lányok két másik szinten. Igen gyakran hosszú sorok kígyóztak (nem kígyók kígyóztak….), szóval vagy kávé a büfében, vagy egyéb fontos ügyintézés, aztán vége is volt a szünetnek.

Érdekes volt megfigyelni, hogyan működik egy nyelviskola. Kivétel nélkül minden órán megjelent egy fiatal srác, aki mindig nagyon zavarban volt. Az ő feladata volt azt ellenőrizni, hogy mindenki megjelent-e a kurzus óráján. A második órában aláírást is kértek a tanártól. Úgy tűnik, hogy az első órán sosem. Nem teljesen értem a logikáját, de mikor szegény gyerek kopogott az ajtón, már mindenki nevetett.

Roppant érdekes dolgokról tanultunk, de ami a leginkább érdekelt volna, azt sajnos igen elkapkodták. A különböző, informatikai háttérrel támogatott tanulási módszereknél azt akarták, hogy magunktól találjuk ki az egésznek a működési mechanizmusát. Pedig egyszerűbb lett volna az elején a kifejezetten technikai lépéseket együtt megcsinálni, aztán lehetett volna kísérletezni, ki mit tud kihozni belőle. Így elég sok idő elment feleslegesen.

Három tanárunk volt, akivel a legtöbb időt töltöttünk, ő Liam. Általában azt mondhatom, hogy nagyon finom humorral, nagyon sok tudással próbálta vezetni az órákat. Egy kicsit zártan beszélt és sajnos gyakran gyorsan is, de többnyire sikerült követnem a mondanivalóját. A végére nagyon jól összebarátkoztunk vele. Az utolsó programunk után elvitt minket egy nagyon hangulatos kis kocsmába. Amint Balázs is írta a blogjában, errefelé a kocsma nem azt jelenti, amit otthon. Én részeg embert a két hét alatt nem sokat láttam. Ezek valóban a társas érintkezés helyszínei, családok mennek el esténként együtt a kocsmába, ez itt a kellemes időtöltés helyszíne.

Rachel csak az első héten volt velünk, viszonylag tudtam követni az angolját, de többnyire lefáradtam a stílusától. De a figyelmet fenn tudta tartani, az tény. Számomra túl sokat színészkedett, bár elég jó volt a humora.

A harmadik tanárunk Katie. Hát ő már a terembe úgy lépett be, hogy visító felhangon elkiabálta magát, hogy „hello lovely people”. És általában ez volt a megszólítása, bár néha megtoldotta, hogy „beautiful lovely people”. Na, ilyenkor megsértődtem, hogy engem miért hagy ki a sorból…

A különböző témák kapcsán sok mindenről szót ejtettünk az órákon. Megtudtuk például, hogy Írországba jelen pillanatban a legnépesebb „bevándorló” csoport az angol. Igen, az angolok. Mindez a brexit miatt van. Ha valaki igazolni tudja, hogy vannak ír felmenői, és ezt szerintem a fekete afrikaiak kivételével mindeni tudja, az megkapja az ír útlevelet.

Tapasztaltuk, hogy az írek nagyon segítőkészek. Az útmutatás tekintetében kétféle csoport létezik: a templomosok és a kocsmások. Van, aki egy megadott célhoz úgy irányít el valakit, hogy elmondja, menjen egyenesen az X templomig, ott forduljon balra, menjen egészen az Y templomig, majd ott jobbra, és mielőtt elérné a Z templomot, akkor ott találja, amit keres. A másik ugyanezt mondja, csak ő kocsmától kocsmáig navigál.

Van egy érdekes szokás itt Dublinban. Amikor az emberek odaérnek a közlekedési lámpához és az pirosra vált, akkor megállnak. Aztán a lámpa még mindig piros, ám az emberek mintegy vezényszóra elindulnak, de mindenki. Valamivel később persze a lámpa is zöldre vár, de addigra már mindenki átért. A zöld egyébként nagyon rövid, szerintem Usain Bolt is csak az út közepéig jutna el. Viszont a sárga kellőképpen hosszú. Úgy tűnik, hogy a lámpát többnyire csak az autósok figyelik. Érdekes az is, hogy egy nagyobb kereszteződében minden irányban egyszerre zöld a gyalogosoknak. Persze a magyarok rögtön rájöttek, hogy ha átellenesen van dolgod, akkor átlósan célszerű közlekedni.

Bár ma befejeződött a tanfolyam, de olyan sok mindennel adós vagyok még, hogy nem búcsúzom. Folyt. köv.

Kedves Olvasók!

A mostani lesz az utolsó bejegyzés Anditól és Dóritól, holnap még Balázs fog érzékeny és könnyes búcsút venni az olvasóinktól. A mai nap az utolsó projektek bemutatásával kezdődött Andinak és Dórinak. Az első fél órában mindenki befejezte és kitehette a projektjét és poszterét. Majd az iskolában lévő 60 főből álló 5 különböző csoportba rendezett kollégáink megnézhették az egyes termekben kiállított munkáinkat. Az első félórában Andinál töltöttem az időmet és megnéztem, hogy milyen applikációval dolgozott és mit ajánl, sok hasznos dolgot próbálhattam ki. Majd a következő turnusban Andi jött át hozzám és tekintette meg a hármunk által (cseh-kolumbiai-magyar koprodukció) készített poszterünket. Ahol szigorúan angolul magyaráztam el neki, hogy mit lát és mit tanultam az elmúlt két hétben.

Dóri posztere

Miután megnéztük minden csoport alkotását, következett a kurzust igazoló papírok átadása. Előtte az összes kolléga együtt elénekeltek egy közös kis dalt, amiről videó is készült. Minden csoportnak a saját oktatója adta át az igazolást, majd következtek a vörös szőnyeges fényképezkedések. :D

Balázs a nap folyamán különböző játékokat játszott a csoporttársaival, az egyik ilyen egy népszerű angol szórakoztató műsorban is szokták játszani, amikor is egy ember, egy percig folyamatosan beszél, de amint egy kifejezést megismétel, csengetnek és egy másik ember folytathatja és szerezhet pontot a csapatának. Reggel ez még kihívásnak bizonyult, de délelőttre sikerült abszolválni Balázsnak az egy percet.

A délután során még egyszer elsétáltunk Brightonba, mert a szállásunk és az iskola Hove-ban van, a város neve is hivatalosan Brighton-Hove. Tehát a színes bazári forgatagban kerestük meg az utolsó szuvenírjeinket. Az utolsó küldetésünk, ami majdnem mission impossible lett, Balázs tündéri kislányának Boginak egy kis cukiságot beszerezni. Ami meg is történt, itt a kép is róla.

Tehát mission accomplished!

Már csak egy dolgunk volt este…talán a legnehezebb….a bepakolás. :D De végül talán sikerül mindent eltenni.

Gulyásné Jónás Anikó kolléganőnk is küldött újabb képeket többek között gyönyörű képeket a városról és gyalogos kirándulásáról, a még mindig 41 fokos Nizzából.

Szeretnénk ezúton megköszönni mindenki, aki velünk tartott az elmúlt két hétben és olvasta vagy hozzászólt a blogunkhoz. Nagyon jól esett nekünk!

További szép estét kívánunk!

Andi és Dóri voltunk!

Üdv blogolvasónk!

Egy kicsit stréberkedem, de úgy érzem ezt le kell írnom. Szóval ma az az este van, mikor tanári party-ra  kellene menni (csütörtök).
El is indulok annak rendje és módja szerint, de mielőtt kilépnék a bejárati ajtón, kapom az üzenetet, hogy Andiék egész délután melóztak a házi feladatokkal és nem végeztek, ezért kihagynák a 20:00-22:00 között megrendezett " kötelezően beszélgessünk partit". Sebaj, lesz ami lesz, én elindulok. Beültem a sulival szemben, egy étterem teraszára kicsit hangolódni egy pint társaságában, ehhez csatlakozott még egy pint. 2 pint után se láttam, hogy a világ nemzeteinek tanárai sorban állnának a bebocsátásért a suliba. Ezért úgy döntöttem, hogy elsétálok a Church Road mentén Brighton irányába, hátha belebotlok pár kollegámba, akik inkább egy éttermet, netalántán egy Pub-ot választottak egy erőltetett buli helyett. Na velük sem találkoztam (biztos a Poco-Loco-ban vannak), de olyan pezsgő életbe és vidámságba sétáltam bele, ami írígylésreméltó.
Tengernyi ember sétálgatott az utca mentén és betért a neki szimpatikus étterembe, vagy éppen pub-ba. Mindenhonnan finom, vagy épp érdekes illat csapta meg az orrom (jó értelemben), illetve hangulatos zene a füleimet.
Amióta megérkeztem szinte minden nap, mikor a napi programról kérdez Graham (57 éves), elmondja, hogy menjek a p.....ba el valamilyen pub-ba, ha meg akarok tanulni angolul rendesen, használható módon. Nem értettem igazán miért, de ma megértettem.
A hazai sztereotípiák átka. Otthon aki kocsmába jár az alkoholista, pont. Itt viszont társasági program és kikapcsolódás.
Olyan arcokat látsz, hogy nem hiszed, hogy ezek meg tudnak lenni egymás mellett gond nélkül, pedig de.
Láttam egymás ellen csocsózni egy tetovált középkorú igazi rosszarcú futballhuligánt, egy jól öltözött idősebb úrral és egy párt, akik teljesen másképp voltak öltözve (más társadalmi kasztba tartoztak) minden gond nélkül.
Nem sértőn beszólogattak egymásnak, hangosan, önfeledten örültek a gólnak (high five),játszottak. És ez nem zavarta a szemét senkinek és őket sem zavarta senki, pedig teltház volt. Nem volt egy gyűrőttarkójú karmageddón Ricsike sem, aki a konditerem növekedési hormonkúrájának mellékhatásaként verekedne, vagy épp 5 sör után éppen  Erdély felszabadítására induló 47 kilós  terepgatyás forradalmár, akinek nem tetszik, hogy nem tudják fejből a székely himnuszt és ezért hozzájuk vág egy sörösüveget, mint otthon. Itt mindenki megfért egymás mellett és jól is érezte magát.
Ezen csodálkozva csatlakozott hozzám még egy pint.
A road mentén sétálva rendkívül színes a felhozatal, mind étterem (arab,kínai,török,amerikai), mind pub (francia, klasszikus angol, amerikai, rock), mind az emberek (csadoros arab, ázsiai, angol, olasz, spanyolajkú) tekintetében.
A buszállomásra érvén, (amit én 10-15 percnek gondoltam, a Google pedig 25-nek) egy pub-ból élő koncert hangja fogadott. Leültem egy pint társaságában (amit egy ablakon adtak ki, mivel benn teltház volt) a pub kiülős részében az utcán és hallgattam, hogy Dire Straits-et játszanak élőben és ráadásul jól.
Innen lekanyarodtam a part menti "sétány"-ra, ami igazából a tengerpart és az épületek közötti terület.
Ott micsoda élet volt. Kosárlabdapályán ad hoc módon szerveződő kosármeccs,

Ugyanígy fociztak fiatalok,

görkoriztak, gördeszkáztak, futottak sokan.
 Ugyanakkor voltak akik szépen felöltözve sétáltak valószínű egy étterem felé, vagy csak úgy.
Lent a köves parton pedig párok, kis-, és nagytársaságok beszélgettek, nézték a naplementét, vagy épp sütögettek zöldségeket, húsokat hordozható egyszerhasználatos sütővel.

A parton színes faházikók vannak, amikre azt hittem, hogy öltözőbódék, de igazából ezek magánsufnik, vagy mi. A tulajok lejönnek, kinyitják, kiveszik belőle a székeket, asztalt és beszélgetnek, sütögetnek.

Annyira élveztem ezt a hosszú sétát, hogy még vagy 10 percet elnéztem ezt az igazi önfeledt, felszabadult és békés forgatagot mielőtt elindultam volna haza.
Itt nem tudtad volna megmondani, hogy ki gazdag, ki szegény, ki beteg, ki gondterhelt. Őket nem érdekelte, hogy nincs tökéletesre lenyírva fű, hogy a szomszéd hova megy nyaralni, ki vett új autót és miből, hogy Berki Krisztián már megint mit csinált,nem érdekelte, hogy a körülötte lévők éppen mit csinálnak. Mindenki vidám és boldog volt, őszintén. Sokat kellene még tanulnunk, hogy megtanuljunk igazából élni, mert itt ezek az emberek nagyon tudnak valamit, amit mi már nem. Sajnos....

Üdv Blogolvasónk!

Egy kicsit előredolgozok, mert ma csak szerda van, de nekem a CSÜTÖRTÖKi blogot kellene írnom. Szóval szerda hajnalban megdőlt egy rakat hőmérsékleti rekord itt Angliában. Ez engem egyáltalán nem érdekelne otthon, csak hát itt nem tudok ettől aludni. Én Balatonszárszó hajdani úttörőtáborában töltöttem gyerek és serdülőkorom összes nyarát, de nem gondoltam volna, hogy pont itt a ködös Albionban fogok pont úgy izzadni a takaróm tetején, ahogy ott a pók és egyéb rovarokban gazdag faházainak emeletes ágyán. Viszont a kánikula folytatódni fog az elkövetkező napokban is, sőt melegedés várható.
Ma elkaptam egy igazi filmtörténeti pillanatot az első délutáni órán. Képzeljétek el azt a csodálatos jelenetet, mikor Dr. House átad egy fontos papírt a magyar háztartások méltán alulbecsült, nézhetetlen török tévésorozatainak (pl.: Szulejmán) állandó főszereplőjének, a szép rosszfiúnak, Kivanc Tatlitugnak. Ha nem tudnátok ki ő, semmi baj, ne terheljétek neuronjaitokat feleslegesen, mutatom ő az :

És az elkapott tökéletes pillanat:

A japán lány nem is mert odanézni. 😂
(Egyébként a srác török és Ibrahim-nak hívják, a tanár angol és Brendan a neve)

Ez a nap az érzelmi mélypontunkról szólt, igazából elfáradtunk. Az utolsó tartalékainkat éljük fel és még van 2 hosszú nap. Egyre szótlanabbak vagyunk, a figyelmünk is nehezebben fenntartható, az órai aktivitásunk is csökken (nekem legalábbis biztos). A legutóbbi 2 napon többet hibáztam (mindenhol), mint az előző 7 nap összesen.
Már 2 napja lemon tree-t rendelek, lemon tea helyett az étteremben és a kiejtésem is olyan lett, mint egy szotyizó fogatlan franciának. A magyarom is irodalmi lett. Andinak ma azt mondtam: "künn", a kinn helyett. Még a villát is lenyelte a penne-vel együtt, úgy nevetett.
Reggel nyomtatni kellett s.o.s. az első óra előtt, de nem akarta felismerni a pendrive-t egyik gép sem. Dóri picit izgult, mert azon van a prezentációja, amit ma elő kell adnia. Andi közben hazaszaladt, mert otthonmaradtak a folderek, minden fontos dologgal együtt. Aztán megoldódott persze minden, Dóri munkája óriási siker lett, még a tanár is elkérte az anyagát és Andi is visszaért időre.

Egyébként Dórinak ezen kívül egy plakátot is kell készíteni holnapra, de ez is menni fog Neki.

Nekem a mai feladatom az volt, hogy viccet/vicces történetet kell kitalálni a falra kivetített képek alapján és leírni, előadni. Egész humoros történetek születtek.

Aztán present perfect tanulás/gyakorlás következett. Kivetített képek alapján írjunk mondatokat. Például az első kép az alábbi sokból:
 The boy's crying 'cos he's fallen down.

Andiék délután elsétáltak a leégett East Pear-hez. Nem kis séta 35 fokban tengerparti sétányon 0 árnyékban.

Este 8-kor búcsúparti a tanároknak, ahol kötetlen beszélgetés formájában van lehetőségünk megismerkedni egymással (ha még nem találkoztunk volna) és kapcsolatokat építeni ( pl.:job shadowing).
Majd meglátjuk milyen lesz!

Jók legyetek, ne rosszalkodjatok!
Bye